Kategóriák
Történelem

Belorusz partizánparadicsom I.

 

A második világháború alatt a belorussziai partizánmozgalomban a beloruszok mellett nagy számban vettek részt oroszok, ukránok, lengyelek, sőt zsidók is!  A gyakran egymással és a megszállókkal is harcoló csoport mellett számos  rablóbanda is otthonra talált Európa legnagyobb erdőségében, a mocsaras Poleziában. Összefoglaló, a teljesség igénye nélkül!

A saját korlátaimat és lehetőségeimet figyelembe véve csak a résztvevők bemutatására és jellemzésükre vállalkozom a szovjet/orosz, lengyel, ukrán és a megszálló csapatokkal kapcsolatban magyar források alapján.

Nézzék meg Belorusszia/Belarusz térképét és képzeletben helyezzék rá Lengyelország 1939-es térképét és rájönnek, hogy jelentős átfedés van.  Most tegyenek rá képzeletben egy harmadik térképet,  Poleziát (lengyelül: Polesie)! Ez – az orosz tajgát leszámítva – Európa legnagyobb összefüggő erdősége, a mai Lengyelország keleti szélén indul és a belorusz-ukrán határmentét lefedve Oroszországban ér véget. Jó pár száz kilométer hosszú és általában 80-100 km széles, jelentős részében megegyezik a Pripjaty folyó és részben a Dnyeper térségével. A területet 1939-45 közt relatív többségében beloruszok, kisebb részében ukránok, elszórtan, főleg a nyugati részén lengyelek, s itt-ott, a kisebb-nagyobb városkákban zsidók, oroszok (utóbbiak a keleti végeken a falvakban is. Nos ez a vidék volt  Európa legjelentősebb partizánvidéke (Belorussziában máshol is tevékenykedtek). Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a nehezen járható erdők és mocsarak miatt partizán paradicsom. A vidékről személyes tapasztalatom is van, mert oda-vissza átutaztam délről északra, majd északról délre vasúton a Polezián. Örök életre szóló élmény volt. (Akárcsak az is, amikor jártam egy Dinamo Minszk  jégkorongmeccsen, s az első – orosz – szóra odaálltak a belorusz zászlós szurkolók a közös fotóra, de ez egy másik történet).

csak, hogy el tudják képzelni a vidéket. A pripjaty-folyó a Polesiában © Daniel Rosengren

Az erdős és mocsaras vidéken csak néhány vasútvonal és közút vezetett (most se sok) át keletről-nyugatra, illetve inkább észak-déli irányban. A németek 1941-ben, ha megtehették se támadhattak volna sokkal korábban a szovjetekre, mert meg kellett várniuk, hogy az olvadás majd a tavaszi esők után felszáradjanak a földutak, csökkenjen a folyók vízhozama és a mocsarak vízszintje. A nagy hadműveletek jórészt nem is itt zajlottak, hiszen ez a vidék teljesen alkalmatlan a páncélos hadviselésre. A délre, északra szétvert szovjet csapatokból viszont több tízezer katona szakadt le és húzódott be ide. Voltak akik megpróbáltak kelet felé átjutni a szovjetekhez, mások haza indultak, pár tízezer meg bevette magát az erdőkbe, mocsarakba.

Rakoczy, a lengyel hős!

Eleinte örültek, hogy békén hagyják őket – mivel a németek csak  a városokat szállták meg, illetve az említett vasútvonalakat és hány főutat biztosították, a térség nagy részének megszállására nem is gondoltak, mert rengeteg csapatot vont volna el a fronttól. Inkább a vidék szélén, körbe a  laza hálózatát telepítették, illetve helyi szövetségeseket toboroztak, ami főleg az ukránok körében volt eredményes (de beloruszok is beálltak a németekhez).

Idővel részben spontán szerveződés, részben Moszkva utasítására, közreműködésével egymás után jöttek létre a szovjet partizáncsoportok. A „nagyföld” a szorult helyzete ellenére figyelt, s repülővel küldött diverziós specialistákat, parancsnokokat és komisszárokat! Mert az első napok romantikája után visszaállt az ideológiai fegyelem. Az embereken túl a gépek szállítottak: rádió adóvevőket, lőszert, kötszert, gyógyszert, robbanóanyagot.Visszafelé sebesült tiszteket,  áthelyezett vezetőket, fontos foglyokat szállítottak a gépek.

A partizánok az elszórt szovjet fegyverekkel, lőszerrel szerelték fel magukat, s ahogy harcolni kezdtek úgy növekedett a zsákmányanyag aránya. Elsődlegesen puskával, pisztollyal, kézigránáttal, kis részben géppisztollyal voltak felszerelve. A komolyabb tűzerőt pedig géppuskák és könnyű aknavetők képezték. Télen, mikor keményre fagyott a vidék bevetették a tacsankát,  a trojkára szerelt géppuskát!  Némelyik, nagyobb partizáncsapatnak volt tüzérsége is, általában könnyen mozgatható kis kaliberű táború ágyúk, páncéltörő lövegek.

A hős öngyilkossága se mentette meg feleségét

A személyek és szállítmányok fogadására erdei, partizán reptereket üzemeltettek, egyszerre minimum 3-4, de később akár tucatnyit is. Előfordult, hogy a szovjetek gépeket is állomásoztattak rajtuk, a németek hátában, a front mögött 200-400 km-rel. Ezt azonban nem vitték túlzásba, mert, ha a Luftwaffe észrevette, akkor lebombázta.

A partizánok úgynevezett felszabadított területeken éltek, amely akár több tucat kisebb falut is magába foglalt. S ilyen „foltok” borították a Polesia nagy részét. Itt jön a legizgalmasabb rész, amiről a szovjet hadtörténelem csak szőrmentén foglalkozott, ezek a foltok bizony a szivárvány színeiben pompáztak. A legtöbb vörös volt (beloruszok többségben, kisebb részben orosz, ukrán, elszórtan zsidó és még lengyel is akadt), de jelen volt a mocsárvilágban az ukrán UPA és a lengyel AK is, továbbá a belorusz rada fehérjei – akik harcoltak egymással és a vörösökkel, továbbá a zsidó csoportok, akik jóban voltak a vörösökkel.

Én a bölényekkel vagyok!

A megszálló oldal fő erejét a németek adták (némi belorusz kollaboránssal az alárendeltségükben), akik irtóháborút folytattak a zóna szélén (ezzel akarták elvágni a partizánokat az ember, élelem utánpótlástól, illetve elszigetelni az ország többi részétől.  Jelentős erőt képviseltek a magyar megszálló csapatok, akik ugyancsak az erdő-mocsár világ külső határán tevékenykedtek, illetve vasútbiztosítást adtak. Ha nagyobb partizán tevékenységet észleltek, akkor általában a németekkel együttműködésben harcoltak. Akit érdekel, ajánlom Ungváry Krisztián ezzel kapcsolatos írásait. Sajnos sok magyar katona alussza örök álmát belorusz, ukrán földön.

A térségben a szlovákok hadsereg is jelen volt, mint megszállóerő, de a nagy többségüknek nem volt kedvük a szlávok ellen harcolni. Mint Kovpak partizánvezér memoárjában olvasható, a többség legszívesebben átállt volna, csak nem mert, féltette otthon a családját. A többségük, ha tehette nem is harcolt, hanem inkább félre nézett, ha partizánnal találkoztak, s nem volt német a környéken. Néhány szlovák át is állt,de akit elfogtak az örülhetett, ha nem lőtték helyben főbe, mint árulót.

A laikus azt gondolja a filmek alapján, hogy a partizán harccal kelt reggel és harccal feküdt este. Nos, nekik nagy csalódást kell okoznom, mert az év 265 napjából, ha 100-at hadakozással töltöttek, akkor lehet sokat mondok. Először is, a partizán területek kiterjedése miatt a legtöbb bázis 30-50 km-re,de akár még messzebb volt a megszállók által őrzött közlekedési vonalakról és csomópontoktól. Alapból nem kószáltak csak úgy se a megszállók, de a partizánok a másik területen, csak a felderítők, illetve amikor a partizánok kicsaptak vagy a megszállók speciális partizánvadász alakulatai, általában század, maximum zászlóalj méretben behatoltak a „szabad” területekre, hogy megsemmisítsék az infrastruktúrát, vagy szétzavarják a csoportokat, s így néhány hét nyugalmat teremtsenek a térségben. Átfogó, nagyobb hadműveletet ritkán indítottak, mert sok katonát, technikát, hadianyagot igényelt, teljes  győzelemre meg sanszuk se volt.

A folytatás:

Belorusz partizánparadicsom II.

***A közösségi média kiszámíthatatlan, ha tetszenek a cikkek, látogassa rendszeresen a http://www.kazivilaga.com-ot,  ahol sok aktuális, érdekes témáról olvashat! Tallózzon bátran a cikkek közt!

A folytatás itt érhető el:

Borítókép: partizánok 1944-ben, partizany.by

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.