Kategóriák
Színes Történelem

Apám háborúja, a tornai csata

A második világháborús debreceni csatáról, Budapest ostromáról vagy a Konrádokról és a Tavaszi ébredésnél könyvespolcnyi szakirodalom született, a magyar-szlovák határon vívott tornai csatáról hírfoszlányokat is alig találni.  Gyerekoromban néha mesélt róla apám, aki ekkor ugyancsak gyerek volt. Sajnos már rég meghalt, de következzen, amire emlékszem!

Apai ágról (tornaszent)jakabi vagyok. Nagyapám kétgyerekes  családfenntartóként csak a román kiugrást követő általános mozgósításkor vonult be.  Otthon maradtak idős szülei, az asszony és a két gyerek.

Előtérben Tornaszentjakab, a középső hegysor gerince az országhatár, a hátsó pedig már Szlovákia, egykoron utóbbin voltak állásban a magyar csapatok

A Kárpátaljáról rendezetten visszavonuló 1. magyar hadsereg a Bodrog zempléni oldalán rendezkedett be védelemre, majd a 40. szovjet hadsereg és az alárendelt román csapatok támadása elől északnyugati irányban vonult vissza.   A Szendrő-Meszes vonalat december 10-én érték el. A Hernádtól nyugatra és a Cserehát északi oldalán a Csécs (Čečejovce)Perény (Him-Perin) térségében megmerevedett a front. Ez azért lényeges, mivel ezzel nem tudtak Kassa mögé kerülni a szovjetek délnyugatról. A front ugyancsak megállt a Hernád völgyében a trianoni határ közelében, illetve keletről a Zempléni-hegység északi nyúlványa okozott leküzdhetetlen akadályt a támadóknak (dargói csata).

Csécstől nyugatra lassan vonultak vissza a magyar és német csapatok  a dombvidéken át a hegyek felé, az úgynevezett Róza-reteszállásba (Rimaszombat- Pelsőc- Kassa).  A történelmi Abaúj-Torna és Gömör vármegyék területe, amely az első Bécsi döntés után az új országhatár nagyjából követve a nyelvhatárt, északra tolódott, s a Bódva-völgye északi része és a környező hegyek visszatértek. Előtte, utána Hidvégardó (a legészakibb magyar település) és Tornaszentjakab is határfalu. Szóval a szovjetek (és románok) araszolva, lassan haladtak előre. A front december 17-én már csak Aggtelek térségében állt a trianoni ország területén, de a hegyek közt kifulladtak, s Pelsőc – Torna közt jó pár hétre állóharc alakult ki. A szovjetek és románok támadtak, de a magyarok és a németek szilárdan tartották a hegyi állásaikat, illetve a Bódva-völgyét uraló tornai várat. A térségben a magyar 16. és 24. gy.ho., 1. hegyi dd., a német 4. hegyi ho. harcolt.

Gyerekkori nyaralásaim alatt a jakabi tetőre felmenve (lásd a fotót) beláttam a teljes vidéket, a várral és hasadékkal együtt, de csak évtizedekkel később,  felnőttként jutottam el oda személyesen, az államhatár miatt… A serdülőkorban lévő apám is a tetőről nézve, mintegy páholyból a kibontakozó csatát.

A szovjetek szerint itt állt a front 0944.12.31-én / A második világháború története, 9. kötet. Moldava = Szepsi. Torna attól délnyugatra van, közvetlenül a határon.

De ne szaladjunk ennyire előre! Előbb jött a felszabadulás/megszállás. A napot nem említette apám, nem is volt lényeges, a történet annál inkább. Elmondása szerint két német katona maradt hátra lassítani a szovjeteket a faluban. A főtér egyik házának a térre néző gang ablakában felállítottak egy villámgéppuskát  (a tér másik oldalán, vagy 50 méterre volt nagyapámék háza, ráláttak).  Senki se merészkedett ki a portájáról, teljesen kihalt a falu. Amikor a Viszló- Hidvégardó országútról betért egy szakasznyi lovas, óvatosan átkeltek a patak hídján a főtérre. Azonban szétnézni se volt idejük, 25-30 méterről megszólalt a villámgéppuska és nevének megfelelően halálos golyózáport szórt a meglepett szovjetekre. Hullott a lovas és a ló is. Teljes fejetlenség lett úrrá a meglepett támadókon, akik szégyen a futás, de hasznos alapon nem csak a térről futottak ki, hanem a faluból is. Hullák és döglött lovak maradtak utánuk.

Apám visszaemlékezése szerint a két német komótosan összepakolt, majd  Torna (szlovákul  Turňa nad Bodvou ) irányába, toronyiránt, a földeken át távoztak.  A szovjetek csak jóval később, jóval többen és az első belovaglásnál sokkal óvatosabban jelentek meg újra.  Összeszedték a halottjaikat, meg a szétdobált felszerelést.  A főtéren később egy kis vörös csillagos márvány emlékművet állítottak „a hős felszabadítóknak”. Arról nincs információ, hogy mennyien haltak meg Tornaszentjakabon, illetve ott temették-e el őket vagy csak a haláluk helyét jelölte az emlékmű.

Tan(ni)mese a kapitulációról

A falutól pár kilométerrel északra három hétre elakadt a szovjet, amely a Bódva-völgyén keresztül a Torna- Somodi irányból szerette volna oldalba kapni a magyar és német csapatok által stabilan tartott Kassa-Eperjes kiszögellést Édesapám a dombról látta nap, mint nap, hogy a szovjetek katyusával (sorozatvető) verették a várhegyet, amelyet tudtukkal kis számú, villámgéppuskákkal és aknavetőkkel felszerelt német szállt meg. A sok száz éves vár romjai közt zseniális védelmi rendszert építettek ki, váltó lőállásokkal. A katyusa ugyan félelmetes fegyver volt a nyílt terepen elkapott gyalogság vagy menetoszlopok esetében, de a vastag kőfalak, homokzsákokkal megerősített lőállások és a sziklába vájt pincék ellen szinte semmit se ért. Apám emlékei szerint nagyon látványos volt, főleg éjszaka. Nyilván lőttek hagyományos tüzérséggel is, csak az nem volt olyan félelmetes, látványos.

Ami ezt követte viszont tanulságos. A tüzérségi tűz után klasszikus rajvonalas gyalogroham a völgyet uraló várhegy ellen. Bizonyos térközzel, egymás után több hullám tört előre. De egy se ért fel a hegyre, mert a villámgéppuskák és aknavetők előbb megtizedelték a rohamozókat, akik ennek hatására végül lefeküdtek. A keményre fagyott, nyílt, havas terepen nem volt hová bújni, beásni se tudták magukat, s végül véres fejjel visszavonultak. Állítólag csak a tornai temetőben mintegy 500 szovjetet hantoltak el…

Pista bácsi! Megtaláltam!

Az ugyan nem említette apám, de a sikeres védelemhez minden bizonnyal hozzá járult Szádellő felől, a hegyeket megszállva tartó magyar csapatok oldalazó gépfegyver, tüzérségi tüze is.

A szovjetek rengeteg lőszert ellőttek, s etetni is kellett a katonákat (a rablás csak kiegészítő volt), egyéb ellátmányra is szükség volt. Szilas -Nádaska és Torna közt ugyan meg volt a vasút, de megrongálták a visszavonulók, ráadásul a tüzérségük is belőtte, tehát közúton történt a szállítás. A szovjet hadsereg ugyan sok teherautót kapott az USA-tól, de annyit nem, hogy a mellékirányokban is ki tudják elégíteni a szállítási igényeket. Ezt a tornai csatánál a környező települések fogatosainak a mozgósításával oldották meg. Így történt, hogy at akkor 12,5 éves apámat és a 60-on túli nagyapját is mozgósították a két lovas szekerükkel. Egész nap lőszert szállítottak. Elég laza volt a felügyelet, s apám többször is mondta, hogy lépjenek le, de az öreg sajnálta hátra hagyni a szekeret és a lovakat.

Nagymama, mint hadifogolycsomag-csempész!

Aztán eljött az éjszaka és nem engedték haza őket, hanem a fogatosokat (Bódva)Rákón egy szögesdróttal és őrökkel körbe vett portára hajtották. Ekkor már megjött az öreg esze is. A szovjetek szerencsére éjjelre jól leitták magukat Ezt kihasználva sikerült a sötétben észrevétlen meglépniük.  A vasúti töltéssel párhuzamosan – nem rajta, hogy belefussanak egy őrjáratba, ellenőrző pontba- haladtak egy ideig, majd a falusiak által ismert ösvényre térve, az utakat messze elkerülve a dombokon, hegyeken átkelve hazatértek.  Oda lettek a lovak, meg a szekér, ami nélkül szinte lehetetlenné válik a földművelés, de az öreg is emlékezett az első világháborús szibériai történetekre, s nem akarta megkockáztatni, hogy a végén hazaengedés helyett bevagonírozás várjon rájuk.

Tornánál nem törtek át a szovjetek (és románok). Miután a kassai – eperjesi kiszögellés Krakkó (1945. január 17.) eleste után „feleslegessé” vált a Közép-hadseregcsoport úgy döntött, hogy lerövidíti a frontvonalat és harc nélkül kivonultak Kassáról (1945. január 19-ét ettől még felszabadulásként ünnepelték a szlovákok – a kitelepítés után a városban megmaradt kevés magyar meg csendben a megszállásra emlékezett).  Ezt követően Torna térségét is  feladták és elvonultak nyugati irányba a védők.

Tavaszi gulágcsemege némi extrával!

Amit elvett a háború az őseimtől, azt részben vissza is adta, legalábbis a két lovat. Történt ugyanis, hogy a tornai gróf nem tudta a lovait elszállítani nyugatra, s mint olvasott ember tudta, ha bejönnek a szovjetek, első dolguk lesz az istálló kifosztása. Ezért úgy döntött, hogy inkább szétengedi a lovakat a határba, menjenek isten hírével, amerre látnak. Egy részüket biztos a szovjetek fogták be, de jutott belőle a parasztoknak is. Apám és egy hasonló korú barátja sikerrel fogott be lovakat. A két elveszett lovat agy sikerült pótolni az uraság gazdátlanná vált két lovával. Nagy volt az öröm, mert 45 tavaszán volt mivel szántani, tudtak vetni, s mire nagyapám súlyos betegen hazajött a háború után, volt mit enni.

PS:  Szabó – Számvéber: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-45 című tanulmányból kiderül, hogy a Szádelői-völgynél a német 4. hegyihadosztály állította meg a román támadást és azt megkontrázva visszaszorították őket Szádalmás irányába. A tornai harcokról ezt írják: “Az 1945. január 4–11. közötti időszakot kivéve a magyar alakulatoknak itteni védelmük szinte valamennyi napján számos század-, illetve zászlóalj erejű támadást kellett elhárítaniuk, s több elvesztett magassági pont visszafoglalásáért kellett harcba bocsátkozniuk. Január 21-ig tartó sikeres helytállásuk lehetővé tette, hogy a Felvidék keleti részét nyugati irányban feladó saját csapatok visszavonulását a szovjet és a román csapatok a rozsnyói völgyön át nem tudták megakadályozni. “

PS2: Az 1990-ben felavatott tornaszentjakabi hősi emlékművön a következő nevek szerepelnek: 1914 – 18
CEGLÉDI BÉLA CSONTOS FERENC CSONTOS JÁNOS
JUHÁSZ FERENC KONDÁS FERENC KONDÁS FERENC
KONDÁS JÁNOS LASSÚ ANDRÁS
——– ——-
1941 – 45
CSUKA ANDRÁS CSUKA PÁL GALKÓ FERENC GREBELY JÁNOS KONDÁS BARNA KONDÁS FERENC KONDÁS JÓZSEF MOLNÁR JÁNOS SPISÁK SÁMUEL SZEGFŰ ISTVÁN
SZEMÁN JÁNOS TAKÁCS BERTALAN TAKÁCS ISTVÁN
THEISZ GÉZA TÓTH FERENC TÓTH ISTVÁN VARGA JÁNOS
VISZOKI DÁNIEL.

A holokausztnak egy család esett áldozatul.

***A közösségi média kiszámíthatatlan, ha tetszenek a cikkek, látogassa rendszeresen a http://www.kazivilaga.com-ot,  ahol sok aktuális, érdekes témáról olvashat! Tallózzon bátran a cikkek közt!

Borítókép: A tornai vár Tornaszentjakab felől nézve

5 hozzászólás a(z) “Apám háborúja, a tornai csata” című bejegyzéshez

Kazi Úr!
Magam (Tóth Pál) is Tornaszentjakabon nőttem fel, érdeklődéssel és lelkesen olvasom a szülőfölddel kapcsolatos írásait.
Megköszönném, ha édesapja nevét közölné velem.
További “történelmi igehirdetését” várom és remélem!

A tornai vár mögött húzódó hegygerincet védő magyar csapatok parancsnoka Nagy Géza volt. Parancsnoki posztja Áj-ban volt, annak a háznak a szomszédságában, ahová Tornáról szüleim menekülte, így gyakran találkoztak. Nagy Gézát a beosztottjai nagyon szerették. 1944 december-január hónapban viszont fokozatosan mérgezték (valakik), és valamikor január első 10 napjában betegen, lázasan hátravitték. Honnan lehetne megtudni, hogy túlélte-e a mérgezést? Mi lett a további sorsa? Elesett? Életben maradt?

Köszönöm az érdekes kiegészítést. Erről a mérgezési esetről még nem hallottam. Amennyiben a rangját, beosztását is meg tudná adni a Nagy Gézának, akkor utána tudnék keresni. A 24. hadosztály kötelékében egy Nagy Gézáról tudok, alezredesi rangban, a felderítők parancsnoka, de a nevét Nagy Géza III. -ként említik, tehát még két Nagy Géza alezredes létezett…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük