Egykori sikerei helyszínén, Miskolcon, a népkerti sportcsarnokban rendezték meg a Diósgyőri kosárlabda ünnepet. Olyan egykori ikonikus játékosok tűntek fel, mint Ambrus Erzsébet, Brosovszky Mónika, Paradiz Viktória, Balogh Gabriella, Bakay Eszter… valamint vezetők, szakvezetők. A szurkolókból viszont fájdalmasan kevesen.
A kilencvenes években törtek előre a női kosárlabda bajnokságban a vidéki csapatok, a Pécs, a Sopron és a Diósgyőr (DKSK). Utóbbi rendezte meg most az ünnepét annak apropóján, hogy 30 éve ezüst érmesek lettek, amit akkor sokan csalódásként éltek meg, ma már viszont büszkék rá.
A régi játékosok közül sokan tiszteletüket tették. Bevallom nem is ismertem meg mindenkit, pedig gyakorlatilag minden hazai meccsükön kint voltam. Erre mondta az Aradon élő, sokszoros román válogatott Brosovszky, hogy mindenki változik. Pedig ő nem panaszkodhat, mert alakja változatlan, hosszú, szőke lófarka is a régi. Szóval mikor ellent mondtam neki, huncutul mutatta, hogy belefér a régi mezébe, majd elárulta, hogy ebben nagy szerepe van az édesanyjától örökölt géneknek is. A pályán is jól mozgott a szenior meccsen, persze már nem azzal a sebességgel, mint 20-22 éve, s a dobószázalék is szerényebb volt.
Akivel találkoztam a csarnokban, azok közül Rózsa Gábor, a DKSK egykori technikai vezetője jött a legmesszebbről, Pécsről (ahol az ügyvezetőségig vitte és jelentős szerepe volt a női csapat sikereiben). Egy kis nosztalgiáért végig utazta az országot, amint széles mosolyából, jó kedvéből levettem élvezte a nosztalgiázást.
Boros Árpád, az egykori elnök az első sorban ücsörgött, mint a Don-ok. Király Sanyi az egykoron temperamentumáról híres edző a balján. Egykori segítője, majd a DKSK későbbi vezetőedzője, Áron Balázsné, Kati viszont arrább ült, az egykori játékosai közt. Apropó, voltak olyan játékosok akik a pálya mellett ültek és voltak akik a lelátón vagy a karzaton. Utóbbi helyen véltem felismerni például az egykori kiváló centert, Bakay Esztert. „Aki diósgyőri” Veres Laci, a Diósgyőr egykori bemondója is feltűnt a lelátón.
S ha már a lelátónál járunk, itt volt a legnagyobb hiányérzetem. Amennyiben a hivatalos vendégeket, a DVTK utánpótlás játékosait leszámítóm, akkor jó, ha 150-en lehettek. Az egykoron félelmetes hangorkánjairól híres arénában olyan hangulat volt, mintha opera előadáson jártam volna. Majd jövőre! Az ötlet jó, de a megvalósításon, főleg a hírverésen, még lehet csiszolni.
***Ne várjon a közösségi médiában az algoritmusok által kiszámíthatatlanná tett megosztásokra, hanem naponta nézzen be a http://www.kazivilaga.com -ra, s tallózzon bátran! Biztos talál olyan cikkeket, amelyek érdeklik!